Már megint kezdem érezni a szokásos őszi-téli-tavaszi-nyári semmihez sincs kedvem, hagyjatok elrohadni hangulatot. Már az is fizikai fájdalmat okoz, hogy az ágyból fel kell kelni reggel és emberekhez kell szólni. Még G. is néha az idegeimre megy, mondjuk ilyenkor észbe kapok, hogy nem vagyok noooormális. A tegnapi este volt a kiborulásé, ma az ááááááá nap. Délig bírtam a gyakorlaton ülni, az utolsó 20 percben már az asztalba vertem a fejem, hogy nem bírom, így hamarabb leléptem, cserébe a holnapi biofizkém előadáson figyelni fogok, becsszó.
De valamivel le kellene magam kötni vagy felvidítani vagy nem tudom. Azt hiszem hiányzik egy barátnő, akivel állandóan beszélhetnék, programot lehet vele szervezni és egyáltalán létezik. Mert D.-nek megvan a saját baráti köre, F.-nek is és egyébként is utolsó féléves így tanul, Tesó felnőtt, családot alapít. Így belegondolva még sose volt olyan barátnőm, aki úgymond csak az enyém, mindig csak csapódtam valakihez vagy befogadtak valaki által egy társaságba vagy csak neten tudtunk leginkább beszélni és a személyes találkozások hiányoztak. Meguntam volna a sarokban ül és figyel státuszt? A fene... várhattam volna vele még pár évet, mondjuk amíg gyerekem lesz, aki óvodás korba lép és akkor már lehet haverkodni a többi anyukával. Amíg ovis voltam egy csomószor mentünk ismerősökhöz anyuékkal, aztán valahogy elkoptak. Felnőttként eltűnnek a barátok? Maradnak a néha összefutunk egy gyors csevejre alkalmak? Apu mindig azt mondta mikor költöztünk, hogy ne sírjak a gyerekkori barátok után, a felnőttkori barátokat úgyis az egyetemen fogom megismerni. Ha ez igaz valamit elrontottam.
1 megjegyzés:
Hát nem tudom... szerintem elkopnak... Kevesen maradnak meg hosszú-hosszú éveken keresztül.
Megjegyzés küldése