Sokat gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést vagy sem, mivel bánt az amit érzek és hogy megint így érzek... Idén se sikerült előadnom a nemlétező tündibündi énem, így megint jöttek a negatív kritikák, hogy morcos vagyok, pikkelek, unott fejet vágok. De előrelépés, hogy rosszindulatú idén nem voltam csak feleslegesen gonoszkodó... Mióta szervezővé avanzsáltam szerintem egy táborból se jöttem úgy haza, hogy hűdejó volt, mikor lesz a következő? És nem azért, mert ne élvezném a szervezést és hogy másoknak tetszik és emiatt megéri a belefektetett munka, hanem mert minden évben egy kupac kutyaszarnak érzem magam a végére, mikor jönnek az értékelések, a visszahallott jellemzések.
A metakommunikációm szar, anyám is megmondta, húgom is, és mindenki egy flegma picsának gondol, pedig nem érzem magam annak, de úgy tűnik mégis sikerül előadnom és nem tudom hogyan. Tény, nem vagyok a boruljunk a másik nyakába, puszilkodjunk ember, sosem voltam. Kb fizikai erőszakot követek el magamon, hogy felengedjek és tudjam viszonozni az emberek ilyen irányú kéréseit, vágyait. Egyedül S.-től szeretem a bármikor történő érintést, de az másfajta kapcsolat... Szóval elég elcseszett vagyok, valljuk be. Ráadásul idén még Willnek se sikerült eléggé besegíteni, az önálló döntéshozás és cselekedet témakört igen erősen fejleszteni kell. Ráadásul tábor felénél Rabbottal is sikerült összeszólalkozni, ami még jobban rányomta a bélyeget a hangulatomra.... A meleg se segített, ami teljesen kikészített. Nem bírom, nagyon nem. Szóval azt hiszem most már kezdhetem végérvényesen elkönyvelni, hogy társas kapcsolatokra tökéletesen alkalmatlan vagyok. Csak azokkal sikerül jóban lennem, akiknek volt elég türelme megismerni. Az utolsó estét kb végigbőgtem, hogy ennyire utálnak vagy ennyire negatív személy vagyok, sajna azonkívül, hogy még szarabbul éreztem magam semmit nem használt, nem lettem hirtelen egy csapásra más ember... Erősen gondolkozom a jövő éven, hogy akarom-e a táborozókat a savanyú ábrázatommal "boldogítani", jelenleg a nem felé billen a serpenyő.
És még mindig meleg van a lakásban, hiába hűlt tegnaphoz képest a kinti hőmérséklet, és még mindig pocsékul érzem magam, és még mindig kilátástalan a jövő. Nem látom jelenleg az alagút végén a fényt. Elkezdtem rettegni az elkövetkező hetek, hónapoktól. Meg kellene írnom a diplomamunkám, de a mérések még sehol sem tartanak... közben dolgoznom kellene, mert már semmilyen juttatást nem kapok (talán csak anyutól, de a tavaszi beszélgetés alapján szeptembertől már tőle se, azóta nem mertem rákérdezni), de diákmunka sehol... vagy nem értek hozzá, mert nyelvtudás kell vagy olyankor hívnak, amikor már kb az ajtóban állok, hogy utazok és emiatt utána már nem is keresnek... na de ha laborban kellene ülni, akkor ugyanúgy nem tudok menni, patt helyzet. Emiatt rendes melót se tudok keresni, pedig láttam pár olyat, ahova a bsc-m is elég lenne... ez meg a másik. Egyre jobban félek a januárban esedékes államvizsgától, már ha előtte sikerül a maradék 4 tárgyam. Ebből 2 meglesz, a másik 2 meg... rettegek... már rémálmom is volt velük. Plusz még hülyének is érzem magam, hogy képtelen vagyok megcsinálni, mikor annyi más embernek sikerült. Szóval kész csődtömeg vagyok, semmi újdonság, csak a szokásos.
